Hol az igazság napjainkban?

 

Tisztelt szerkesztő! Engedje meg, hogy megosszak Önnel egy történetet! Vidéken lakom egy kis faluban, ahol többségben a kisebbség, akik nem azonosak a nem ma barnult kisebbséggel. Ők fehérek. Alig vagyunk néhányan, akik nem a beltenyészet egyedei. Még kevesebben, akiket nem fertőzött meg a degeneráció.

16 év után kiléptem egy házasságból, ami testileg, lelkileg, szellemileg, anyagilag tönkretett. Egészen addig mindenki mellettem állt, pedig szinte semmit sem tudtak azokról a dolgokról, amik itthon folytak. A rokonok, a család, de még a jegyző és a többi jegyzőségi előadó is helyeselte a döntésemet, tanácsokat osztogattak, hogy csak minél előbb, meg a gyerektartást mindenképp, mihamarabb, egy ilyen ember nem érdemel mást, már csak azért sem, mert idejött hőbörögni, hogy ő ugyan nem fog fizetni, inkább felmond a munkahelyén, stb… Addig, amíg már nem bírtam tovább, és valóban léptem. Elmentem hát a jegyzőségre, hisz ők okosak, tudják, hogy mit hogyan kell. „Ebben mi nem tudunk segíteni, ezen és ezen a napon jön a családsegítő, ő majd mindent elintéz.” Rendben, visszajövök. A családsegítő egy fiatal  kislány, annyit tudott nekem elintézni, hogy felhívta a bíróságot, melyik napon lehet panasszal élni. Hónapokig annyi pénzem sem volt, hogy felüljek a buszra, és el tudjak utazni, intézni, amit kell, erőm pedig még kevesebb. Így a válás és a gyerektartás húzódott. Messzi barátaimnak köszönhetem, hogy életben maradtam, nem haltam éhen. Ezalatt a néhány hónap alatt közel harminc kilót fogytam, fizikailag és szellemileg leépültem, a hajam kihullott, pár hosszú szál lengedezett csak a szélben. Ha néha kitettem a lábam az utcára, már úgy néztek rám, mint egy haldoklóra, ettől volt, hogy nem tudtam visszafojtani a sírást. Ezért inkább itthon maradtam. Eltelt egy kis idő, mire eljutottam odáig, hogy na, most aztán elindulok! (Ami ezalatt az idő alatt történt, egy másik elbeszélés része.) Nehezen, de kimondták a válást, megállapították a gyerektartás összegét, felhívták apuka figyelmét, hogy ez a minimum, amit fizetni kell, de ezt rendszeresen, minden hónapban, akár a saját életszínvonalának romlása árán is. Apuka a bírónak persze meg is ígérte, hogy küldi minden hónapban, én meg elhittem. Már a következő hónapban beigazolódott, hogy nem lett volna szabad. Megint bíróság, tiltsák le a fizetéséből, mert önként nem fizet. Persze, mire minden elintéződik, hónapok telnek el, a hátralék pedig összeadódik. Sovány vígasz, hogy majd utólag, részletekben megkapjuk, mert addig mi lesz? A gyereknek enni kell, meleg kell neki, ruha kell, sokminden kell, nem hibernálhatjuk addig, amíg majd lesz miből. Nagy nehezen rendeződtek a dolgok, rendszeresen kaptuk a gyerektartást és a hátralék részleteit. Azonban, nehogy biztonságban érezzük magunkat, apuka szerződése lejárt, munkanélküli lett. A bíróság által meghatározott összegű gyerektartásnak csak a töredékét kaptuk, ő pedig még a saját gyerekének is azt mondta, hogy nincs, nem adok, nincs miből, semmim sincs, semmit nem tudok segíteni sem ebben, sem másban. Semmilye nincs. Túlzás nélkül mondhatom, hogy minden nap kannásborral és cigivel ment haza részegen a kocsmából, ami összeadva többszöröse annak, amit a gyerekének kell fizetnie. Magyarul: meglopja a saját gyerekét. Nem baj, ha az esetleg lukas cipőben jár, az sem baj, ha esetleg éhezik (ezekről nem is érdeklődött soha), de neki meglegyen a „mindennapi betevő”. Pár hónap alatt szép kis hátralék gyűlt össze, így, mielőtt elvészne, feljelentést tettem ellene a rendőrségen, tartás elmulasztása bűncselekmény címen. Ami, ha a mi kis rendőrségünk jól végezné dolgát, meg is állt volna. Elmondtam azt is, hogy amíg házasok voltunk, sosem adott haza pénzt, hosszú évek óta, amióta komoly alkoholista volt, én tartottam el a családot, betegen, járadékból, kölcsönökből, mások jóindulatából.

Azt is elmondtam, hogy ez az ember a pár éves gyereke háta mögött részegen hadonászott a nagykéssel, azt óbégatva, hogy kettéshasítalak, mint egy káposztát, ezért a 10 éves gyerek még mindig nem mert egyedül kimenni akár wc-re, akár csak inni, amikor az apja itthon volt. Azt is el kellett volna mondanom, hogy ez az alak jó, ha egy évben kétszer fürdik, mi már nagy ívben kikerültük, olyan büdös volt, féltünk a téltől, amikor nem lehet annyit szellőztetni, mert a zárt szobájából úgy áradt ki a szag, hogy az egész lakást ellepte, hogy direkt a konyhában, a székén ülve aludt részegen, büdösen, mert tudta, hogy a gyerek fél tőle, én pedig undorodok. Azt is el kellett volna mondanom, hogy ez az undor nem csak a bűznek volt köszönhető, hanem annak is, hogy ő, hogy ne kelljen fürödni, bizonyos vágyait a kutyával elégítette ki. Mennyi mindent el kellett volna még mondanom, amit nem írhatok le, mert kiégne a papír, vagy lefüstölne a gép!

A mi kis helyes, fiatal nyomozati vizsgálónk nem jutott el odáig, hogy gyanúsítottként hallgassa ki ezt a példamutató életet élő édesapát. Nem hibáztatom, nagyon fiatal még, érthető, hogy nem akar hibázni, és bár elvileg bűncselekményt követ el az ilyen, nincs egyetlen olyan paragrafus, ami alapján egyértelműen, nyugodtan meggyanúsítsa. Remélhetem, hogy egy sokat tapasztalt, magabiztos ügyészhez kerül az akta, aki majd felvilágosítja a kis nyomozópalántát, de ugye, ennek nagyon kicsi az esélye. Ha ennyiben hagyom a dolgot. Kértem, hogy hallgassák ki a jegyzőt és mindazokat, akik tanúi voltak anno annak, amit ők meséltek ezzel az emberrel kapcsolatban. A napokban betekinthettem az iratokba, és baljós előérzeteim most sem csaltak meg. (Egy ideje ugyanis azok, akik régen látszólag pártomat fogták, bezárkóznak előlem, ha látják, hogy közeledek. Egymást figyelmeztetik, hogy nem mondhatnak nekem semmit, igaz, semmi olyasmit nem kérdezek, amihez ne lenne közöm, semmi olyat nem kérek, ami törvénybe ütközik, csupán a gyerekem jogait szeretném érvényre juttatni. Például a gyermekvédelmi támogatást, amit legutóbb oly szivélyesen – látom kárörvendő vigyorukat – elutasítottak. Holott az én jövedelmem semmit nem gyarapodott, a gyerektartás pedig mesés: hol volt, hol nem volt. Sebaj, nem reklamálok, ismét benyújtottam az igénylést.) Hamisan tanúskodtak, mind egy szálig! Látnom kell, ahogy szentté avatják apukát. Ők nem emlékeznek semmire, ez az ember példamutató, dolgos, munkaidőben sosem iszik (igaz, hogy a minap munkaidő végén részegen belehajtott bringával az árokba), hozzátartozói is példás polgárai a közösségnek. Annyira példás, hogy egy hozzátartozója elsikkasztotta egy falu pénzét. Ja, hogy erről nem szabad beszélni, mert elsumákolták? Közös megegyezéssel elengedték, mert nagymama kifizette a pénzt? Nem járt rosszul, az elsikkasztott bankókat megtarthatta, és nyoma sincs, hogy mit követett el. Ha ez kiderülne, mindenki mehetne borítékot hajtogatni? Akkor majd vigyázunk...

folyt köv. (szerk.)